Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

covers_83159 (1)

Jó pár napja itt fekszik előttem a könyv kiolvasva. Igen nehéz megfogalmazni, h. miért is tetszik.
Elég nehéz olvasmány. Iszonyú hosszú, barokkos körmondataival lefárasztja a z agyat. Volt amikor teljesen elvesztettem a fonalat, visszalapozások, értelmezések, letevések, gondolkozások, nem értések.
Aztán egyszer csak jött az “aha.élmény”.
Lehet, ha Krasznahorkai olvasná az értékelésemet azt mondaná: “Gondolta a fene”.
Szerintem azért kaphatta meg az év legjobb könyve díját, mert képes bemutatni a mindenkori társadalmi változásokkal járó jelenségeket.
Emberi sorsokat, félelmeket, aljasságokat, kisszerűségeket olvasok és közben érzem, látom, h. hogyan tűnik el az addigi érték, hogyan dobódik felszínre a mocsok, a jellemtelenség, hogyan prostituálódik a hatalomra való éhség, tipor el maga körül mindent és mindenkit, tűnik el a kisember, hogyan aljasul el, használódik ki és fel a silányság, szűnnek meg addig fontosnak vélt emberi és isteni, morális értékek.
Először azt gondoltam “csak” a magyar 1940-50 es évekről szól. De aztán azt gondolom, h. a furcsa mondatfűzésével elemeli kortól, időtől, s így tudja időtlenné, örök érvényűvé tenni. Ezt élhette át a római polgár, a bizánci, a középkori magyar, akinek istent kellett váltani, a jeruzsálemi zsidó, a az orosz és a német a 20. században, és bárki akinél a történelem bálnája megjelenik.
Oly korban éltek, mikor az ember így elaljasult, mikor fortélyos félelem igazgat
De hogy mily kisszerű az ember, az önmagát császárnak hívő, azt az utolsó két oldal bizonyítja, s ez reményt is ad: Bizony elmúlik, elporlad, a legnagyobbnak hitt, gondolt akarnok is.
De felsejlik: a természetben körforgás van.